A beszélt nyelvnek elsőbbsége van az írással szemben, ezért mindig az az elsődleges, hogy hogyan kell kiejteni egy szót. Az írásnak kell tükröznie a kiejtést (nem fordítva), ezért az ékezetek a hangsúlyozás szabályait követik. Spanyolban alapvetően akkor tesszük ki az ékezetet, ha a szó hangsúlya nem ott van, ahol a nyelv szabályai szerint lennie kellene. Ilyenkor ugyanis jelölni kell írásban, hogy valójában hol van a hangsúly (mivel „nincs a helyén”). Minden szónak csak egy hangsúlyos szótagja van. A szótagokat ilyenkor mindig hátulról számoljuk.
A fő szabályok a következők:
– ha egy szó mássalhangzóra végződik (kivéve -n vagy -s), akkor a hangsúly az utolsó szótagon van (véghangsúlyos szavak / palabras agudas). Ha a hangsúly még sincs ott, akkor írásban jelölni kell, hogy hol van valójában: pl. árbol – mivel L-re végződik, az utolsó szótagon kellene lennie a hangsúlynak. Mivel nem ott van, ezért ékezettel jelöljük, hogy itt a (hátulról) második a hangsúlyos szótag.
– ha a szó utolsó betűje -n, -s vagy magánhangzó, akkor hátulról a második (tehát az utolsó előtti) szótagja hangsúlyos (másodéles szavak / palabras llanas). Ha mégsincs így, akkor írásban jelölni kell: pl. patín (korcsolya) – mivel N-re végződik, az utolsó előtti szótagon kellene lennie a hangsúlyna. Mivel nem ott van, hanem az utolsón, ezért ezt ékezettel jelöljük.
– ha a hangsúly a hátulról harmadik (palabras esdrújulas) vagy a negyedik szótagon van (palabras sobresdrújulas), akkor mindig ki kell tenni az ékezetet a hangsúlyos szótagra: pl. teléfono.
– az egyszótagú szavakon általában nincs ékezet. Kivéve azokat az eseteket, amikor két azonos alakú, de különböző jelentésű szóról van szó. Ilyenkor az ékezetnek megkülönböztető szerepe van, pl: te (téged, neked) – té (tea); de (elöljárószó) – dé (a dar ige kötőmód jelen E/1 alakja) stb.
Tehát, ha ki tudod ejteni helyesen a szót és ismered a hansúlyozás és a szótagolás szabályait (ezek kicsit eltérnek a magyartól egyes esetekben), akkor ki tudod találni, hogy kell-e és ha igen, hova kell ékezetet tenni 🙂
A diftongusokról
A diftongus olyan magánhangzó pár, amelyet egy U vagy egy I alkot egy másik mássalhangzóval vagy egymással, pl: farmacIA, vIEjo, cIUdad. A diftongusok a spanyolban egy szótagot alkotnak, tehát nem lehet őket elválasztani! (far-ma-cia, vie-jo, ciu-dad)
Ha a hangsúlyos szótagban diptongus áll (a hangsúlyos szótagot a 3 alapszabály alapján találjuk meg, tehát a szó végződése alapján), akkor a hangsúly általában az A, E vagy O hangra esik, az ékezetet is ide tesszük, pl. huésped.
Ha mégis a diftongust alkotó U vagy I a hangsúlyos, ami szintén előfordul, akkor azon van az ékezet. Ez azonban „megtöri” a diftongust, tehát elválaszthatóvá válik, pl. país (pa-ís).
Az ékezetek használatával kapcsolatos további tudnivalókat és példákat ide kattintva olvashatsz.
