Többször kérdeztétek már, hogy én hogyan tanultam meg spanyolul.
A dolog több, mint 20 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor pl. még nem volt internet. Igen, akkor is éltek emberek 😉
12 éves voltam, akkor indultak nálunk a mexikói szappanoperák. Azt hiszem, konkrétan az első volt a „Megveszem ezt a nőt” című, ahol is szerepelt egy színész, akibe én „beleszerettem” és ezt meg is akartam írni neki. Vagyis szerelmeslevelet akartam írni egy mexikói színésznek. Az nem zavart, hogy nem is tudnám hova elküldeni, mivel ugye, akkor még nem volt internet, nem lehett csak úgy megszerezni mondjuk a sorozatot gyártó tévécsatorna postacímét. De kicsire nem adunk. Viszont spanyolul sem tudtam.
Először azt hiszem, egy spanyol kisszótárt kaptam. Arra emlékszem, hogy a könyvesbolttól hazáig azt bújtam, a szüleim meg nem győztek rámszólni, hogy a lábam elé nézzek inkább. Az első nyelvkönyvem a Kevés szóval spanyolul volt, amit rongyosra tanultam. Egyetemistaként nosztálgiából befűzettem, tudjátok, spirállal, hogy ne essen szét teljesen, mégis csak az első spanyol könyvem volt… Alapmű volt még a Tanuljunk nyelveket! sorozat spanyol nyelvkönyve, amiből úgy megtanultam a nyelvtant, hogy fel tudtam mondani az egészet. Nem esett nehezemre, szerettem. A rendhagyó igékkel való első találkozáskor megrémültem, de mint kiderült, hasonlítottak egymásra (poder – querer típusú igék voltak, én sem értettem, hogy tanultam meg őket olyan gyorsan, míg rá nem jöttem, hogy mert hasonlóak). Meg volt egy gyerekszótáram, abból 500 szavas szókincsem. Felmondtam magamnak a szavakat, meg szódolgozatot írattam magammal és szigorúan osztályoztam 🙂
A szüleim persze sokáig azt hitték, hogy majd kinövöm a spanyolmániát, de amikor látták, hogy nem, kerestek nekem egy magántanárt egy akkor egyetemista fiú személyében. Ő azóta spanyoltanár lett, mint én. Addigra én már jelen időben egyoldalas fogalmazásokat írtam és lehetetlen nyelvtani, sőt néha nyelvészeti kérdéseket tettem fel a tanáromnak, amiket szegény az egyik egyetemi tanárától kérdezett meg. Utólag fogtam fel, hogy miket kérdeztem, nem csoda, hogy nem tudott válaszolni szegény másodéves srác. (A marido szónak van köze az angol marry igéhez? Mert hasonlítanak és a jelentésüknek is van köze egymáshoz…) Viszont leragadtam a jelen időnél, jól el voltam én azzal. Ő tanította meg az elbeszélő múltat meg a jövőt és akkor kinyílt a világ: már bármiről tudtam írni, nem csak a mostról. A tanárom sokat volt Spanyolországban, később Németországban, így hosszú időszakokra magamra maradtam a spanyollal. De ez nem volt akadály.
Ekkor kezdtem el tévét nézni. Mégpedig a Galavisión nevű mexikói csatornát. Néztem szappanoperákat, napi kettőt, de beszélgetős műsorokat és még híradót is (amit magyarul nem néztem). Volt ugye az 500 szavas szókincsem, annál több szót nem is ismertem. Soknak tűnik, de tévénézéshez ez nagyon kevés. Eleinte alig értettem valamit. Kiírtam egy füzetbe az ismeretlen szavakat és a reklámok alatt kiszótáraztam. Innentől, ha újra hallottam, felismertem. A szappanoperák szókincse azért nem túl bonyolult és nem véletlen, hogy ha kihagysz 30 részt, még mindig tudod követni… ugyanazt ismételgetik másféleképp. Addigra már nem voltam szerelmes a mexikói színészbe és már nem is az volt a célom, hogy megtanuljak spanyolul, csak tetszett a nyelv. Sosem tanultam szavakat, nem néztem vissza a már kiszótárazottakat. Nem tudtam túl sokat kiírni, azokat meg megjegyeztem és amikor pár perc múlva újra hallottam, már értettem. Az pedig nem volt célom, hogy megtanuljam őket, elég volt felismernem, ha hallom. Aztán persze meg is jegyeztem őket, észrevétlenül. Emlékszem, júniusban kezdtem nézni a tévét, amikor elkezdődött a nyári szünet és kb. kora tavasszal tartottam ott, hogy már értettem annyit, hogy zavart, hogy nem értek mindent. Vagyis tudtam követni a történetet, csak néha nem értettem, hogy miért történt valami. Mintha hiányoznának a lapok egy könyvből. Bosszantó. Onnantól 2-3 hónap kellett, hogy teljesen tudjam követni a történéseket. Persze, nem értettem minden egyes szót, de eleget ahhoz, hogy ne legyen olyan, hogy nem tudom, miért történt ez vagy az a sorozatban.
Iskolában sosem tanultam spanyolul. Az egyetemi felvételire se készültem (akkor még felvételi volt, nem kellett érettségiznem spanyolból), anyukám kész ideg volt. Addigra megvolt már a középfokú nyelvvizsgám (egyáltalán nem voltam tudatában, hogy másnak az mekkora stressz, én szórakozásból csináltam azt is) és bár akkor nem tudtam megfogalmazni, most már tudom: nem tudtam, hogyan készüljek. Szórakozásból csináltam nyelvvizsga feladatokat, évek óta spanyolul írtam naplót. Értelmezhetetlen volt számomra, hogy készüljek a felvételire. Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy másnak a nyelvvizsga meg a felvételi stresszt okoz, nem is gondolkodtam ilyesmin, én csak jól éreztem magam a spanyollal.
Az egyetemi felvételin két pont híján maximum pontos lett az írásbelim. A szóbelin megkaptam a maximum 15 pontot, pedig előtte gyakorlatilag senkivel sem beszéltem spanyolul. Viszont 16 éves koromtól spanyolul írtam naplót. Minden nap. Főleg matekórán 😀 kis cetlikre, amiket később otthon átírtam a naplómba. Általában 2-3 hetes lemaradásban voltam, ami ahhoz vezetett, hogy mire átmásolásra került a sor, kijavítottam a saját hibáimat. De ehhez napi 2-3 órán át néztem spanyolul tévét! A spanyol-magyar kéziszótárt is rongyosra használtam, viszont magyar-spanyol szótárom nem volt és nem is kellett, egészen az egyetem végéig. Akkor vettem, mert milyen már, hogy nincs, diplomás spanyoltanárként… Pár hétre rá felkértek, hogy vegyek részt egy új magyar-spanyol szótár elkészítésében szócikkíróként….
Szóval, felvettek az egyetemre. Sosem volt gondom a nyelvvel, ha egy szót nem értettem, nem volt baj, mert a jelentését kikövetkeztettem a szövegkörnyezetből. A törikönyv első oldaláról kiszótáraztam két szót, aztán tovább nem, mert értettem mindent, még akkor is, ha néhány szót nem ismertem. Először azt hittem, ez így normális. Még mindig nem voltam tudatában, hogy ez nem mindenkinek természetes. Aztán az első vizsgaidőszakban arra lettem figyelmes, hogy vizsgára várva két évfolyamtársam arról vitatkozik, hogy melyik szó (venganza vagy vergüenza volt azt hiszem, szóval hasonló szavak) szerepel a jegyzet x-edik oldalának alján… Ők fejből tanulnak mert nem értik a jegyzetet! Akkor fogtam fel, hogy én a tévéből megtanultam spanyolul. 🙂 Mivel nem ez volt a célom, csak szerettem és nem ismertem más spanyolul tanulókat, mivel suliban nem tanultam spanyolul, addig nem volt összehasonlítási alapom. Volt abban valami ijesztő, amikor hirtelen rájöttem, hogy az, ami nekem szórakozás, másnak nehéz és esetleg nem is megy jól neki. Borzasztóan szerencsés voltam, de addig fel sem fogtam. Volt ennek még pár fokozata, pl. amikor az első egyetemi beadandóhoz gyűjtöttem anyagot és belefeledkeztem az olvasásba, amíg hirtelen meg nem ijedtem, mert eszembe jutott, hogy „Nem, jaj nem ezt kellene csinálnom, tanulnom kell!” majd rájöttem, hogy épp tanulok… Ezután a tanulás már nem azt fogja jelenteni, amit addig, hogy útálom és muszáj. Ezután soha többé nem kell abban az értelemben tanulnom. Tudjátok, van az az idézet, hogy ha szerered a munkád, akkor egy napot sem kell dolgoznod. Hát, erről volt szó.
Szóval, hogy tanultam meg spanyolul? Tévét néztem! Ezért mondom mindig mindenkinek, tanítványoknak és bárkinek, aki tanácsot kér, hogy nézz tévét!
Itt írtam a tévénézés előnyeiről és fogok még írni a nyelvtanulás-nyelvelsajátítás működéséről is, hogy világos legyen, miért és hogyan segít, és miért az segít a legtöbbet, ha találkoztok a nyelvvel. Kizárólag könyvből nem lehet nyelvet tanulni. Sok idő és tanulás árán meg lehet tanulni nyelvtanilag jól egy nyelvet könyvből is, főleg, ha valakinek van nyelvérzéke (tudom, hogy vannak, akik szerint pedig ilyen nincs, szerintem van, de majd írok erről is :)), de a valódi nyelvtudáshoz mindenképp szükség van rá, hogy „ki legyünk téve” a nyelvnek.
Szóval: nézz tévét! 🙂
